Márai - zseniális. Az igazi; Judit ...és az utóhang

Néha történik valamilyen baleset, emberi kapcsolat, véletlen fordulat, s egy ember felébred és körülnéz a világban. S aztán egyszerre nem találja többé helyét. Már nem is tudja, mit keres, hol tudja megfékezni vágyait, mi az, amire igazán vágyik?... Már nem tudja meghatározni és belátni megbolygatott képzelete láthatárát. Egyszerre nem jó semmi. Tegnap még örült egy szelet csokoládénak, vagy egy színes szalagnak, vagy az élet valamilyen egyszerű tényének, a napsütésnek vagy az egészségnek. Tiszta vizet ivott, csorba pohárból, s örült, mert a víz hűs volt és oltotta szomját. Este állt a bérház rácsos folyosóján, hallgatott a sötétben, s valahol zene szólt, és csaknem boldog volt. Egy virágot nézett, és mosolygott. A világ csodálatosan ki tud elégíteni néha. De aztán megtörténik a baleset, s egy lélek elveszti nyugalmát.

Úgy döntöttem inkább ezzel az idézettel kezdem a bejegyzést. Valahogy most mindent elmond…

Első könyvem Máraitól. És nem is igen tudok rá mit mondani, mint annyit hogy zseniális.

Tartalmat megint nem írok, meg erről nem is igen lehetne részleteket írni, ez egy írás. Az egész egy mély elmélkedés, mély témákról. Amikor elkezdtem, hamar rájöttem, hogy jobb ha a ceruzám kéznél lesz. Arra nem gondoltam, hogy el sem fogom tenni. Szinte minden második oldalán volt valami. Tudjátok vannak azok a könyvek, amik elgondolkodtatnak, amikor elolvastok egy részét. Hát ez a könyv az egész egy nagy gondolat. Mindenki felellhet benne valamit, amit éppen magára tud vonatkoztatni. Talán ugyanazt a részt, akár kétféleképpen is. Az olyanok pedig, mint én, teljesen magamra értelmezték. Nem biztos hogy a legjobb értelemben, de nem baj. Szerintem, ha az életemnek egy másik szakában olvasnám el, akkor megint másképp érteném meg. Ez nem is baj.

A könyv 2 részből áll, de én inkább 4-re is szétbontanám. Egy szerelmi történet, amiben a szokásosnál ellentétben 3 ember van. A könyv első felében a feleség meséli el a történetét, másodikban a férj. A Juditban pedig a „szerető” mondja el a történetét. A végén pedig egy nagyon rövid részben, még Juditot is jellemzi egy volt szerelme.

A könyvet most a Helikon újra kiadta, ekkor akadt meg igazán a szemem rajta. Most különvéve a 2 történetet, ami lehet nem is rossz ötlet, de persze így majdnem dupla annyiba kerül a két könyv. Az is igaz, hogy úgy nem olyan nehéz a retikülben cipelni J.  Még azért néhány helyen fellelhető a régi kötet is, akit mindkét olvasmány érdekel, és olcsóbban akarja megvenni őket. Igy teljes egészében elolvasva viszont most már lehet, hogy csak az Igazit venném meg. A Judit nem volt annyira érthető, és kevesebb volt benne a nagy gondolat is.

Próbáltam minél kevesebb idézetet kiírni,de nagyon nehéz volt, mert nagyon sok volt és majdnem mind nagyon elgondolkodtató.  

• Nem szabad ennyire szeretni, senkit sem szabad ennyire szeretni, még a tulajdon gyermekünket sem. Minden szeretet vad önzés.
• …Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit és nem tud vele élni.
• Templomba jártam, imádkoztam. Isten segíts! – mondtam. De Isten tudja, hogy csak mi tudunk magunkon segíteni.
• Emberek vagyunk, s minden az értelmünkön át történik velünk. Érzéseink és indulataink is értelmünkön át lesznek elviselhetőek vagy tűrhetetlenek.
• Nem lehet szándékkal szeretni. Nem lehet görcsösen, eszelősen szeretni.
• Mikor az ember sírni kezd, már csal. Akkor a folyamat már lezajlott. Nem hiszek a könnyeknek. A fájdalom könnytelen és szótlan.
• Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmesen magányos világban.
• Ha szenvedett is, sikerült neki a legnehezebb emberi feladat, nem rokkant bele, sikerült becsülettel túlesni a legnehezebb vizsgám.
• Tudja, lányom, sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek. Nem elég szeretni, lelkem. A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára.
• Mindenütt rend volt körülötte, természetesen a pénztárcájában is. Talán csak a lelkében nem volt tökéletes rend és összhang, tudod… úgy látszik, a külső rendtartással az ember mindig leplez valamit, ami mélyen, belül, rendetlen.
• Vissza lehet hozni valakit, aki hűtlen. Vissza lehet szerezni valakit, aki elment. De aki igazán és véglegesen meg sem érkezett, soha… Nem, ez lehetetlen.
• A legnehezebbet kísérelte meg, amire ember vállalkozhat az életben. Tudja, mit csinált? Értelemmel akart közömbösíteni érzéseket.
• Ismered az érzést, mikor az ember az élet legtragikusabb helyzetében, túl a fájdalmon és kétségbeesésen, egyszerre különösen józan lesz, közömbös, csaknem jókedvű?
• …az értelem nem tud elindítani, sem megállítani érzelmeket. De tudja szabályozni azokat. Az érzelmeket, ha közveszélyesek, ketrecbe lehet helyezni.
• Sokkal nehezebb megőrizni valamit, mint szerezni vagy elpusztítani.
• Nem bírom elhinni, hogy vannak szenvedélyek, melyek egy életen át füstölögnek a lélekben, fojtott lánggal és füsttel, mint azok az alvilági égések, mint a bányatűz… Lehet, hogy van ez is; de én azt hiszem, az élet kioltja az ilyen tüzeket. Nem gondolja?... Hát lehet, hogy nincs igazam. Talán erősebb egy-egy szenvedély, mint az élet, az értelem, az idő. Mindent megperzsel, mindent eléget?... Lehet… De akkor legyen erősebb. Ne lappangjon, hanem törjön ki.
• Úgy látszik, az életben minden valamilyen láthatatlan óramű percmutatója szerint történik: egy pillanattal elébb sem lehet „dönteni”, csak amikor a dolgok és helyzetek önmaguktól döntenek… Minden más erőszakolt, esztelen, embertelen, talán erkölcstelen is. Az élet dönt, meglepően és gyönyörűen… s akkor minden olyan egyszerű és természetes.
• Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod, mint a légszomjas asztmatikusok. Kinyújtja kezét a sötétben és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy az utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet szemközt. A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok televannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel, például azzal, hogy kitört a világháború vagy elpusztult egy milliós főváros néhány utcasora… ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelkiállapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet.
• Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmi érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod… nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem… s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökéletes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked.
• Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja. Tudniillik, azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el.
• Nem haragszik, mert emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem is lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy; de harag, az a szívós, számító, váró harag… nem, az lehetetlen.
• Aki sokat beszél, leplez valamit. Aki következetesen hallgat, meggyőződött valamiről.
• Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát?
• Mert sokáig remélnek. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül.
• Tudod, minden embernek van valakije, aki ügyésze, ellenőre, bírája, s ugyanakkor kissé cinkosa is abban a rejtelmes és félelmes perben, ami az élet. Ez az ember a szemtanú.
• De a féltékenység semmi más, csak szánalmas, megvetnivaló hiúság.
• Csak arról nem beszélt, hogy lelkünk békéjét nem adhatja semmiféle társadalmi vagy termelési rend, nem adhatja más, csak mi magunk. Hogyan? Ha leküzdjük a vágyat és a hiúságot. Lehet ezt?... Majdnem lehetetlen.  
• Egy napon felébredtem és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.
• Az életben senki nem futhat versenyt büntetlenül vágyaival.
• Ő azt hazudta, hogy nincs titka előttem, s én, hogy ezt elhiszem neki.
• Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik…, de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos.

Judit és az utóhang

A Juditnak nem volt meg a szép, érthető szerkezete, mint az Igazinak. Ott nyilvánvaló volt, hogy ki mesél és mit. A Juditban, egy idő után nem lehetett tudni, hogy most éppen melyik pasiról beszél. Arra is csak úgy jöttem rá, hogy az Igaziban kicsit tárolták az életét Juditnak is. De talán nem is ez volt benne a lényeg. Mert mivelhogyhát, abban azért kevesebb „nagy” gondolat volt, azért az is bővelkedett „kisebb nagy” gondolatokkal. Talán addigra már Márai kifogyott a nagy szavakból. De nagy részek továbbra is maradtak a könyvben. Részek, amik akár 1 oldalon át írtak valamiről, és még példákat is említ írókról a világirodalomról, érzéseikről az adott témával kapcsolatban.

• Mindent megszokik az ember, még a boldogságot és a gazdagságot is.
• …hirtelen megtudtad, hogy mindahhoz, ami tegnap még fontos volt, nincs többé semmi közöd.
• De egyet soha nem tudott legyőzni magában… A bűntudatot. És akinek bűntudata van, az bosszút akar.
• De ez az ember azt is tudta, hogy a bosszú bűn. Mindenféle bosszú bűn… és nincs jogos bosszú. Csak az igazsághoz van joga az embernek, az igazságtevéshez… Bosszúhoz senkinek sincs joga.
• Tudod, van egy pillanat, két ember között, amikor már nem érdemes haragudni. Ez nagy szomorúság.
• Nyomoztam utána, ahogy illik, amikor egy nőnek köze van egy másik nő emberéhez…
• …ha az emberek komolyan, nagy szaktudással, sokáig készülnek valamire, akkor az végül is sikerül.
• Tudod, ez már nem volt eleven rend. Mesterséges rend volt, mert amikor éppen kezdett szétesni mindenféle rendtartás a világban, ő valahogy nekilátott, hogy őrizze és ápolja a maga külön, személyes rendjét. Mintha a széteső világgal szemben ez lenne az utolsó védekezési lehetősége, a személyes, a kicsinyes, a szöszmötölő rendtartás…
• És nagy erővel tudott hallgatni. Úgy tudott hallgatni, ahogy más kiabál.
• Ez az ember arra tette föl az életét, hogy az értelem uralkodik a világ felett. Aztán látnia kellett, hogy az értelem erőtlen.

Hát így. Azért a kiírt idézetekből is látszik, hogy a Judit és az utóhang volt a kevésbé gondolatos. Igaz, hogy más Márai könyvet nem olvastam még, de lehet hogy ezután nem is akarok most egy darabig. Nem biztos hogy mindegyikkel ennyire egyet tudok érteni…